18.04.2026 09:35
Egy szombat délután ültem a nappaliban. Erika elvitte Dávidot a nagymamához, én meg itthon maradtam, mert a kocsi nélkül sehova se tudtam menni. Eső kopogott az ablakon. A tévében valami régi filmet adtak, de nem kötött le. A telefonomat nyomkodtam, unalmamban.
Régen, még a húszas éveimben, néha játszottam online. Aztán abbahagytam, mert nem volt rá időm, meg hát az ember felnő, vesz egy házat, lesz gyereke, és máshova megy a pénz. De aznap valamiért eszembe jutott. Talán azért, mert a kocsi miatt úgy éreztem, megfulladok a tehetetlenségben. Kellett valami, ami visszaadja az érzést, hogy irányítok a sorsom felett.
Nem tudtam a régi jelszavaimat. Újra kellett keresnem valamit. Bepötyögtem a keresőbe, hogy milyen lehetőségek vannak. Az első találatok között ott volt egy név, amit nem ismertem. Rákattintottam. Az oldal egyszerű volt, nem villogott, nem tolakodott. A tetején ott figyelt a felirat: vavada alternative. Valamiért megnyugtatott, hogy nem a főoldalt dobta be, hanem egy alternatív linket. Olyan volt, mintha egy hátsó bejáraton léptem volna be egy ismerős helyre.
Regisztráltam. Nem kért sok adatot. A régi, évek óta nem használt e-mail címemet adtam meg. Beállítottam egy limitet: maximum ötezer forintot vagyok hajlandó elveszíteni. Ezt a szabályt magamnak tettem, mielőtt egyáltalán feltöltöttem volna pénzt.
Feltöltöttem háromezret. Ez volt az a pénz, amit egy hét alatt kávéra költöttem volna. Azt gondoltam: ha elmegy, akkor elmegy. Ha nem, akkor talán közelebb kerülök a kuplung árához.
Elkezdtem játszani. Nem a nagy téteket hajszoltam. Apró lépésekben haladtam. Tízesével, húszasával raktam a téteket. A cél nem az volt, hogy egy óra alatt milliomos legyek. Az volt, hogy legyen valami, ami eltereli a figyelmemet a szervizszámláról, a fiam cipőjéről, ami lyukas, meg arról, hogy két hete nem ettünk rendes húslevest.
Az első fél órában fel-le ugrált az egyenlegem. Kétezer, négyezer, aztán vissza ezerötszáz. A szívem normálisan vert. Nem éreztem azt a görcsös izgalmat, amit régen. Inkább olyan volt, mintha egy unalmas délutánon sakkoznék a géppel.
Aztán a negyvenötödik perc környékén jött egy sorozat. Nem nagy nyeremények, aprók. De egymás után. Olyan érzés volt, mintha a gép végre a kezemre játszana. A számlám lassan elérte a tizenkétezret.
Ekkor megálltam. Felálltam, bementem a konyhába, ittam egy pohár vizet. Kinéztem az ablakon. Még mindig esett. A kocsi ott állt a ház előtt, csurom vízen. Visszamentem, és folytattam.
A következő körben történt a dolog. Bekaptam egy szelet kenyeret vajjal, és közben megnyomtam a gombot. A képernyőn valami régi gyümölcsös téma volt. Aztán hirtelen berobbant a zene. A gyümölcsök összeálltak egy sorba. A számok rohanni kezdtek felfelé. Negyvenötezer. Aztán hatvanötezer. Aztán megálltak nyolcvankilencezernél.
Letettem a kenyeret. A számokat bámultam. Nyolcvankilencezer. Pontosan annyi, mint a kuplung ára, plusz egy ezres a fiam cipőjére.
Nem pörgettem tovább. Nem kísértettem a sorsot. Kivettem az egészet. A pénz másnap reggel a bankszámlámon volt. Délig már vittem is a kocsit Lacibácsihoz. A fiam cipőjét meg megvettem a nyolcvanöt ezres javítás után maradt négyezerből – persze nem újat, de egy szép, alig használt sportcipőt a Vintedről.
Azóta eltelt négy hónap. A kocsi azóta is megy, a fiam kinőtte azt a cipőt, de a történetet nem felejtettem el. Ma már nem játszom gyakran. Havonta egyszer, talán kétszer. De amikor igen, mindig azt a bizonyos vavada alternative-t használom, mert az első alkalom óta ott van a könyvjelzőim között. Nem babona. Inkább emlékeztető.
Mert tudod, a szerencse nem arra való, hogy az ember a kanapén üljön és várja. Hanem arra, hogy ha egyszer bekopogtat, te épp ne a szervizszámlát nézd, hanem az ajtót kinyisd. Én aznap kinyitottam. És pontosan annyit kaptam, amennyire szükségem volt. Sem többet, sem kevesebbet. Csak azt, ami kellett.